Debbie

Pokolász falva. 
Lucif utca 6.

-Debbie! Kislányom! Hol a csudába is vagy te már? Nem látod, hogy sietnünk kéne? A városházán gyülést tartanak.-kiabálta a földszintről Mrs.McLond.
Az emeletről szapora léptek hallatszódtak, egyenesen le a lépcsőn, a folyosón át a nappali felé. Mrs.McLond előtt megállt egy kis aprócska kleopátra hajú, fehér bőrű sötét barna (már szinte fekete) hajszinű, vörösbe felöltözött kislány. Nagy szép sötétzöld szemeivel bámult föl anyukájára. 
-Itt vagyok!- kiáltotta széles mosollyal az arcán a bociszemű Debbie úgy, hogy az öreg ház szinte beleremegett. 
A sötétbarna parkettán lévő halványbarna szinű szőnyegen, hirtelen egy könnycsepp tűnt fel amit Debbie azonnal észrevett. Eddig lerótt fejét fölkapta ugyszint sötétbarna hajú szeplős anyukájára, akinek barna szemeiből származott könnyek, egyre hevesebben csöpöktek a szőnyegre. Mrs.McLond arcából a gyönyőr és a meghatottság egyszerre sugárzott. Büszkén mérte végig szépen fésült gyönyörű kislányát aki amint ezt észrevette füligpirult és szorosan átölelte anyukáját. 
Ez a meghatott pillanat nem tartott sokáig, mivel meg jött a ház ura Mr.McLond. Vörösös barna haja le volt nyalva és szorosan tapadt hosszúkás fejére. Összehúzta kék szemeit kinyitotta vékony rozsaszin ajkait és belekezdett:
-Ti még mindig itt vagytok? Hol a cipő? Hol a kabát? Sál, sapka nem hiányzik? Nem zavar titeket, hogy elkésünk? Jelentős plgárok vagyunk ezt ti is jól tudjátok.-ordibálta mérgesen az apuka, akiből dőllőtt a pia szag. Debbie tudta mit kell tennie ilyenkor, hisz apukája nem először volt már ilyen állapotban. Odalépkedett hozzá szépen lassan és a szemébe nézett. Mr.Londot hirtelen a bánat, a szégyen és a bűntudat egyszerre súlytotta.
A kislány kinyitotta, száját és ki mondta azt a mondatot amit az apuka mindig magában tartott és a szivén viselt: -Megigérted, hogy nem csinálod ezt, megigérted.-Debbie elkeseredetten mérte végig apja maskaráját:
Az előbb emlitett lenyalt haj, keskeny arc, nagy kék szemek, fekete öltöny, összekötetlen nyakkendő és a megszokott kopott cipő. Az apja megszokott stilusa. Debbie gyors pillantást vetett anyukájára akit vékony, alacsony, passzos barna szoknyája és a hozzá illő úgyszint barna kosztüm igen csak bájossá tett. A kislány hirtelen odakapott annya kezéhez, ugyan igy apukájáéhoz és össze rakta őket. A két szülő elmosolyodott.

Másnap reggel

A reggel: Derűs, vidám, madárcsicsergésekkel teli és az újrakezdésre ad esélyt. De McLondék házában ez a mai reggel nem volt derűs, nem volt vidám, nem volt madárcsicsergés és az újrakezdésnek semmi nyoma sem volt. A végnek annál inkább. 
Kopkop. -Hallatszódott az ajtó túlloldalán. Mrs.McLond sietett az ajtóhoz, hogy kinyissa. Nyúlt a kilincsért kinyitotta és...
Bumm. -Egy alak állt feketében az ajtó előtt, pisztollyal a kezében a nő mellkasához tartva. A fegyver elsűlt.
Debbie a zaj hallatán lerohant az emeletről az előszobáig. Amit látott azt neki igazán nem kellett volna látnia. Az annya feküdt a földön, fehér inge a vértől teljesen átázva. A 13 éves kislány nagy szemekkel bámulta anyja holttestét. A könnyei eláztatták a fehér padlót, amin a vér szinte már teljesen eluralkodott. Debbie felkapta a fejét és elrohant a telefonhoz könnyes szemeivel és remegő ajkával. De ő nem sirt. Könnyezet ugyan, de nem sirt. Erős volt. A telefonba az apja számát tárcsázta. Az apa perceken belül ott volt pár nyomozóval Mrs.McLond kihűlt teste mellett. Debbie a szobájában meglepő tehetséggel rajzolta le annyának arcképét, egy másik lapra pedig anyukája kedvenc ruháját. Debbie maga sem tudta, hogy miért. Egész nap meg sem szólalt. Enni sem evett. Csak rajzolt, rajzolt és rajzolt. Talán lelke mélyén azt várta, hogy anyukája behoz neki egy csésze epres teát, mint ahogy azt mindig tette mikor lányának rossz kedve volt. 
-Enned kéne valamit. Ez igy nem állapot. Nekem is fáj Mary halála és én sem tudom mi lesz velünk nélküle, de....-az apa megállt hogy kimondhassa a mondat utolsó szavtát, de Debbie közbevágott.
-Látod? Önzőek vagyunk. Mint minden ember. Anyának fájt. Anyának biztos fájt. De ő... Ő nem volt önző. Ő figyelemmel volt rám és nem is sikitott, hisz tudja, hogy megrémültem volna. Ő mindig figyelemel volt mindenkire. Ki lehetett az aki bánthatta? Ki lehetett az az önző és szivetlen ember? Ki lehetett?-a kislány teljes őszinteséggel kérdezgette apját, de ő nem tudott válaszolni, hisz ő sem tudta a választ. A kis 13 éves lány egy mondattal zárta le a beszélgetésüket:-Kideritem ki volt, ezt megigérem.-Debbie különös higgatsággal bámult ki az ablakon ami alig 3 centire volt tőle. Fekete haja most kócos és rendezetlen volt. A zöld szemei csillogtak a könnyeitől és ezuttal világoskék ruhácskája tele volt vérfoltokkal. Mary, az anyukája vérével.

Egy új nap.

Debbie nyűgösen kellt fel. Azonnal futott le hátha ott lesz az asztalon a gabonapehely és a csokis muffin amit anyukája minden egyes nyári nap boldogan készitett el. De a mai reggelen csak egy alma volt az asztalon meg egy hanyag kázirással irott cetli. Debbie szomorúan bandukolt a sötétbarna bútordarabhoz. A kis rószaszin lapon ez állt:  Jóreggelt drága Debbiem, remélem jól aludtál. Bocsáss meg, hogy nem csinálltam muffint, de várt már a munkám. Jóétvágyat: Apukád. 
A kislány szomorúan rogyott le a székre. Kábultan körbenézett a házban. Mindenütt papirok, ruhák, könyvek, szétszaggatott lapok és fényképek. Debbie tudta, hogy ez miért volt. Apukája elővette az eldugott esküvői alkoholt. Mary sohasem engedett volna meg ilyet magának. Se férjének. Az apuka össze volt omolva, mint csata után a régi hid.
A lány bement  a szülei szobájába. Anyukája illata szállingózott mindenhol. A Párizsi kölni és a frissen sült süteménye érződött az elhagyatott helységben. Debbie kirohant a szobából egyenesen fel az emeletre onnan pedig a elkélyhez. Az erkély a belső udvarra nyilt ki. Az udvaron szinte mindent virág fedett és egy szép szökőkút. A kút vize tiszta volt. Egy zárt virágból vagyis csapból folyt a viz a kibetonozott mederbe. A nap át sütötte a viz gyönyörű cseppjeit. Debbie nézte egy darabig aztán lehajtotta a fejét. A szél lágyan fújta vékonyszálú fekete haját. Egy fa virága repült a kezébe. Egy rózsaszin szirmú virágocska volt. Lassan felemelte a fejét és hirtelen meglátott egy fehér galambot, amint lassan repült felé. Egyenesen rárepült a lány vállára. A fehér galamb mélyen nézte a tájat. Répillantott Debbiere és elszárnyalt. A kislány elmosolyodott. Tudta, hogy annak a virágnak amit a kezében tartott és az épp elrepült galambénak van jelentősége. Méghozzá egy nagyon komoly jelentősége. Mary. 

A szökés estéje.

Debbie nem törődött semmivel. A szive megtört és csak annak legbánatosabb részével tudott gondolkodni. Úgy döntött elszökik, igy mindenkinek sokkal jobb lesz. Nem pakolt bőröndbe. Egy régi plüssmacit vitt csak magával. Mivel apja dolgozott igazán könnyen  ment ez a kisérlet. Az ajtó elé letett egy szál rózsát és azt becsukva elszaladt. Sötét volt, az utcák pedig üresek és félelmetesek. Ő viszont nem félt. Amióta elvesztette azt aki a számára a legfontosabb volt, nem ismert félelmet. Olykor csunya szemek villantak ki a homályból, de ő mit sem törődve ezzel továbbment. Pirkadatkor elérte a házuktol délre levő városnak a templomját. Megállt és a lépcsőjén lepihent. Egy pap talállt rá álomba merülve. Felvette és bevitte az egyik padra ott pedig hagyta aludni.

Váratlan esemény

Debbie felébredt. Egymás után pislogott gyorsan kb.5-öt és csodálkozva meredt azt ismeretlen helyre. Hátrafordult és meghökkent. Két nagy kék szem bámult rá. Egy fiatal férfi állt ott. 18-nál nem lehetett több. Kedvesen megfogta a lány kezét, felhuzta és karjaiba vette. A kislány csodálkozva bámult a fiúra. Egy szó sem jött ki a száján. Az odament a paphoz. A pap ezekt a szavakat mondta a fiu fülébe:
-Köszönöm szépen, hogy befogadod magadhoz. Tudom, hogy ez neked is sokat jelent. Utána kutattam a lánynak. Debbie McLond a neve, az anyukája 5 napja meghalt. Lelőtték. Apja eddig még nem kereste. Tudsz rá vigyázni?
-Igen, igen. Mindent megteszek.
-Köszönöm szépen. Áldjon meg az Isten.
Debbie figyelmesen hallgatta végig a beszélgetést. Bár nem esett neki a legjobban az a tény, hogy apukája nem keresi őt.
Elaludt. Álmában egy gyönyörű helyről álmodott. Virágok, pillangók és minden szokásos ami egy ilyen álomban előfordulhat. De őt nem érdekelte. Szomorúan ült a harmatos fűben és rajzolt. Neszt hallott és gyorsan felkapta a fejét. Egy gyönyörű angyalt látott meg, de az sem tulzottan érdekelte. Az angyal szárnyait elvonta a fejétől és egy nő állt ott. Igen. Debbie felismerte azt a nőt. A vékonysága, alacsonysága és vörös hosszú haja mindent elárult róla. Ő volt az anyukája. Debbie meredten nézte. Mikor viszont az anyuka megszólalt, azzal a csengő gyönyörű kedves hangjával, Debbie elmosolyodott. 
-Kérlek szépen kislányom, lépj tovább. Tudom hogy szeretsz és azt meg te is tudod, hogy én is. Nem kell elfeledned, hisz tudom, hogy ugy sem fogsz. Ahogy én sem. De merj továbblépni, mosolyogni, vágyakozni és szeretni. És ne feledd! Én mindig veled leszek és vigyázok rád.
Az angyal hirtelen eltünt egy felhőben. Debbie felébredt. Már egy házban volt. Régi, kicsi, de barátságos házban. Egy ágyon feküdt ami éppen egy ablak mellett volt. A szomszéd szobábol érdekes hangok hallatszodtak ki. A fiú főzött. Csodálatos illatok szálingoztak be a szobába.
-Muffint? -szólt Debbienek az ifjú.
-Igen, köszönöm.-válaszolta illedelmesen Debbie aki őszintén meg volt lepődve. 
Odaadott a lánynak egy kis virágos tányért rajta három darab muffinnal.
Jóizüen beleharapott egy nagyot és lenyelte a hatalmas falatot.
-Finom.-jelentette ki kedvesen Debbie.
-Köszi. Anyukámtól tanultam el a receptet .
-És az anyukád hol van?
-A mennyben. Úgy ahogy a tied is. 
Debbie ekkor szomorúan nézett fel a fiúra. Kis gondolkodás után odakúszött a fiú karjai közé.
-Hogy hivnak téged?-kérdezte kiváncsian.
-Azt még nem mondhatom meg.

Délután elmentek sétálni. Beszéltek egymás életéről, igy kiderült, hogy a fiúnak is meghalt az anyukája. Debbie szomorúan nézett fel az ifjúra. Sájnálta. A férfi azért fogadta be magához mert tudta milyen érzés egyedül, és még azt is tudta, hogy milyen érzés mikor senkinek sem kellünk. Ezt el is mondta Debbienek. Ő sajnálta, hogy ez neki kijutott és a fiúnak meg nem. Úgy érezte nem érdemli meg, hogy őt valaki szeresse.
-Nincs igazad.-jelentette ki bátran a férfi-Igen is mindenkinek ki jár a szeretet. Szeretni a rossz embereket is lehet. És pedig te, még rossz sem vagy. Ne gondold azt, hogy pont neked, egy 12 éves kislánynak nem jutna ki a szeretet. 
- Nem. Nincs igazad. Én 13éves vagyok.-nevette el magát a lány.
A fiú kicsit zavartan, de ráhagyta ezt a témát. Látta, hogy a lány nem veszi tudomásul, vagy nem is akarja tudomásul venni, hogy őt szeretik. De igazán nem akart vitatkozni, hisz ő is már érezte ezt. Persze ő rájött, hogy szeretik. Szeretik a templomban, szeretik a lányok is. Persze. Egy ilyen fiút miért is ne szeretnének. Sűrű összeborzolt barna haja és kék szemei, magas termete, a vékonysága mindenkit elhóditott. No meg a mosolya.
Igen. Őt nagyon szerették a lányok. De ő nem szeretett vissza. Kedves volt velük, de mindegyikkel tudatta, hogy nem érzi, hogy ők lennének az igaziak.
-Voltál már szerelmes?-csattant fel a kérdés az ifjú szájából.
-Nem tudom. Nem éreztem még olyat. Még igazi szerelmet nem. IGAZIT még soha sem.
-Én sem. -Nézett le a lába elé zavartan.
Hazaértek. A lány kicsit szomorkásan ránézett a levetett cuccaira, és felvette a fiú pólóját.
Váratlan kopogás törte meg a csendet.
-Bejöhetek? -kérdezte elpirulva a fiú.
-Igen persze, gyere csak. -válaszolt nyugodtan Debbie. 
-Holnap elmegyünk vásárolni rendben? 
-Rám ne költsd a pénzed!- idegeskedett a lány.
-Akkor kire, ha ne rád? Semmi hasznosra nem tudnám elkölteni. Azt a akrod, hogy piát vegyek belőle?-Ravaszkodott a férfi. Látszott, hogy ismeri ezeket a technikákat a nőkkel szemben.
-Jaj nehogy! Akkor...akkor holnap mennyünk vásárolni. -Debbienek azért jól esett, hogy kap ruhát. Otthon mindig kapott. És mindig minden szépet. De most nem kellett neki szép. Csak egy. Egy, amit lehet hordani. 
Akkor ezt megbeszéltük! Szép álmokat!-mondta gyorsan és zavarában azonnal becsukta az ajtót.
Neked is!-válaszolt rá Debbie kicsit elsápadva. 

A két ifjú, egyre közelebb kerültek egymáshoz. Egyre jobban élvezték egymás társaságát. Nevettek egymás viccein. Egyre jobban összebarátkoztak egymással. Furcsa az élet nem, de? Két ember összetalálkozik, egy egészen furcsa eset által és szinte már a legjobb barátok. Debbie sokkal érettebb lett. A fiú pedig elfogadta. Ám még a lány mindig nem tudta a férfi nevét. Kérdezgette össze-vissza, probálta cselesen, nyitottan, de nem. Nem ment neki. A fiú nem volt hajlandó elárulni. Debbie viszont az eltelt idő alatt, egyre boldogabb, önfeledetteb és életteljesebb lett. Ezt a fiú is észrevette, ugyan úgy, ahogy Debbie is, hogy a férfiú egyre nyitottabb lett előtte. A lány ugyan még nem felejtte el a fájdalmat ami érte (de hát, ki tudná elfelejteni?), még mindig voltak álmatlan éjszakái és sikitozós rémálmai, de a névtelen ifjú mindig segitett neki. Debbienek lassacskán ő lett a legnagyobb támasza. Ha a fiú elment otthonról, ami gyakran megesett, Debbiet mindig egy kis muffin és tea várta. Meg persze egy aranyos kis üzenet: Jóreggelt, Drága Debbie, remélem jót aludtál. Várom a pillanatot, amikor újra láthatlak.
  Mindig meghatotta ez a kis üzenet, és hálát adott az égnek, hogy ilyen módon megkegyelmezett neki az Isten. 

Egy váratlan találka
Debbie üldögélt a bank és a posta közötti parkban kezében a kedvenc könyvével. Barna kötésű régies könyv volt, a lapjai már régiek voltak, igy ez meg is látszott a szinükön.Igen. Ez is egy csendes délutánnak indult amig..... 
-Úristen! Debbie!-kiáltott egy férfi hang.
Debbie felnézett és mikor meg látta a férfi arcát hátrahőkölt.
-Szia apa.-a szomorúság és a düh egyszerre sugárzott a lány arcáról.- Te meg mit keresel itt? Mert engem biztos, hogy nem. 
Az apuka szégyenébenlehajtotta a fejét és a bankra mutatott.
-Hát persze! El is felejtettem.-morogta mérgesen Debbie.- Hisz ez a munkád.
Mr.McLond vetett egy szomorú pillantást lányára aki olyan nagyon dühös volt rá. Részletesen vizsgálgatta mi változott a lányán ez alatt az 1 év alatt. A feketéböl egy halvány vörös göndör hajú kislány lett akinek haja a háta közepéig ért. Szeplői mint valami táncosok, táncoltak végig az arcán. Zöld szeme csak úgy csillogott a napfényben és világosan látszott, hogy szemei még mindig olyan nagy szép bociszemek voltak. A városban ő volt a legszebb lány. Középmagas, karcsú és formás alakja volt. Már ahogy ez 14 évesen lehetséges. Egy kék ruha volt rajta. A térde felett egy picivel ért véget. Mellkasa és hasa között egy bordó selyemszalag volt masniba kötve. Ehhez illően egy vöröses topánkát vett fel. Nőies volt és gyönyörű. Nem hitt a szemének. Ám a leány újjain megátott egy érdekes dolgot. Egy gyűrűt. Debbie ezt észre vette és nem is habozott. 
-Igen jól látod! Meg kérték a kezemet. Hálás vagyok neked, hogy nem kerestél. Egy férfi örökbe fogadott. Persze nem paprios alapon. Már 1 éve nála élek és tegnap megkérte a kezemet. És igen! Hozzá fogok menni feleségül.- látszott rajta az öröm, de az a bosszús tekintet elkerülhetetlen volt. Ezt is észrevette apja.
-Én kerestelek, csak.... 
-Nem nem kerestél, és nincsen "csak".-szakitotta félbe Debbie.-Mi jönne ezután? "Csak elfoglalt voltam a munkám miatt?" vagy "Csak beleuntam abba, hogy autókázzak?" Itt nincsen a CSAK-nak helye. Nem kerestél. Beletörődtem. És ha megbocsájtasz mennem kell. Már vár a leendő férjem odahaza. Hozzáteszem, hogy ne várj meghivót az esküvőre. Nem lenne már helyed az asztaloknál.- ezek után elviharzott a parkból. Könnyes szemeit törölgette le, miközben arra gondolt, hogy megéri-e sirni azért akinek nem vagy fontos? A válasz természetesen a "nem" volt. Igy hát abbahagyta és befejezte a sebes lépteit. Megállt, hátranézett és ment tovább.

(MÉG FOLYTATOM) 

A HuPont.hu ingyen honlap készítő az Ön számára is használható! A saját honlapok itt: Ingyen honlap!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat